Az élhető munkakörülményekhez való jog sárba tiprásának egy komplett panoptikum állít emléket: az iskolai típusú „belátni az elválasztó panelek alatt és a cipődről felismernek” mellékhelyiségtől – ahol pontosan tudjuk, hogy mit nem lehet nyugalomban végezni – az egyenlően felosztott magáncellás munkaállomásokig, azaz a kockafarmig. Most ez utóbbi méltatásába fogunk belekezdeni.
Az elmúlt 50-60 évben gyökeresen megváltozott az irodák kialakításának bevett gyakorlata, és nem biztos, hogy előnyére – hiszen a tisztességesen megépített válaszfalak helyét átvette a nagy hodály. Nyilván egyszerűbb (az üzemeltetés fejével gondolkodva) bérlőről bérlőre átalakítani így call centerről motorszalonra, onnan pedig fitness teremre az irodaházakat.
Ennek azonban az a mellékhatása, hogy a privát terek ma már egyre inkább fehér hollónak számítanak, és jellemzően egy közös téren kell osztoznunk kollégáinkkal.
Íme a dicső múlt: a kockafarm
Aki dolgozott már egyterű irodában, tudja: adottságként kezelheti, hogy a takarítónő reggel 7-kor akkor is porszívózik egyet az iroda szegletében, ha éppen tengeren túli hívást kell bonyolítanod. Hogy valahol folyamatosan csörög egy telefon, vagy a látogatóba érkezett GYES-es kolléganő gyereke taknyos képpel, üvöltve veri magát a HR-es Klárika előtti padlószőnyegen.
Ennek a műfajnak az alfája az angolul csak nemes egyszerűséggel „kockafarmnak” (cube farms) csúfolt koncepció, mely az 1960-as évek végén terjedt el két imádni való tervezőnek - Robert Prospt és Herman Miller - hála (utóbbi egyébként egy valóságos sztárdizájner, aki viszont már ilyeneket tervez) Action Office II néven. Elsősorban költségtakarékossági okokból, hiszen ezekben nem kellett állandó válaszfalakat kiépíteni. Ugyanakkor az egyszemélyes dobozok egy egyterű irodánál azért kicsit nagyobb mértékben garantálják a magánszférát a dolgozóknak.
De nem eléggé! Épp elég gyakori eset, hogy egy ilyen irodában dolgozva látni ugyan nem látjuk, de annál inkább halljuk mondjuk a szomszédos „egységekben” cseverészőket. Ugyanakkor teljesen halálra ítéli mind a csapatmunkát, mind az egyéni teljesítményt ez a doboztrollos munkastílus. Képtelenség például védekezni a hirtelen megjelenő kollégák ellen, hiszen egy normális szélcsengőt sem lehet felaggatni, minthogy nincs ajtó. És ugyanazt az ajtót becsukni sem lehet, ha a környezet zajszintje eléri a tolerálhatatlan szintet.
Kollégák és egyéb állatfajták: itt elemeztük ki a 20+ legidegesítőbb irodaistatípust!>>
Így ugyan kétségkívül (és kéretlenül) értékes információkhoz juthatunk a legfrissebb sztárpletykák terén, azonban az előttünk tornyosuló feladatok legyűrése talán szenved némi csorbát. Ennek jegyében úgy tűnik, az irodisták kellőképpen gyűlölik is ezt a kialakítást.
Megszámlálhatatlanul sok vígjáték (az Office, ugye), sci-fi, de még egy Odaát rész (lent)
is feldolgozza a kockafarmokban zajló életet. A pálmát pedig az 1999-es Hivatali patkányok (fent) viszi.
(Utána azt mondta: -Kilépek.)
Végkövetkeztetés:
Az Oxford Economics által végzett felmérés szerint meglepő módon a dolgozói elégedettségnek igen fontos feltétele, hogy zavartalanul lehessen a munkát végezni – a rangsorban ez előrébb végzett például, mint az ingyenes étkezés. A kutatásból az is kiderült, hogy a munkavállalók jelentős része úgy érzi, nincsenek eszközei arra, hogy védekezzen az ilyen jellegű zavaró hatások ellen.
Így aztán ördögi a kör: bár a kialakításon költséget spórolt, a produktivitás csökkenésével – amely garantálható ilyen körülmények között – biztosan veszteséget szenved a cég.
